Megint egy “felvillanyozó” témával érkeztem.
Most a napjaim valahogy nem az igaziak. Fáradt vagyok, nyűgös, emiatt ingerlékeny és sokszor ezek az érzelem kitörések azokon csattannak, akiket a legjobban szeretek a világon.
Holnap töltöm hivatalosan a 34. terhességi hetem. Ismét jellemző az erős hangulatingadozás a hormonok miatt. Plusz a baba is már 2,5 kg és én is hirtelen lettem sok, és még a pulzus problémák is… Sokszor ezzel a szöveggel próbálom mentegetni magam, mikor este számotvetek a lelkiismeretemmel. Nem sok sikerrel. Mert attól, hogy én most így vagyok és ezeket érzem, a gyerekek csak azt látják mindebből, hogy „anya megint fáradt és megint nem lehet hozzá szólni, mert felrobban a feje…“ És ez szomorú. Nagyon szomorú. Nem így kellene lennie…
Vajon mekkora nyomot hagy ez a gyerekekben?
Csak reménykedem benne, hogy nem nagyot. Hogy felejthető lesz. Nem szeretném, ha csak erre emlékeznének a terhességemből, hogy sárkánnyá változtam 🔥🐲 Hiszen nem ennyi volt. Csak most a vége sajnos ilyen.
Általában ha kisgyerek mellett leszel terhes, tehát kicsi korkülömbséggel jön a kistesó, akkor szinte örök érvényű dolog, hogy az addig bújós, anyás “babucid” hirtelen átpártol az apjához. Tapasztalatból írom, nekem eddig az első két lányommal így volt. Most Boo még nem annyira apás, de már kezdi jobban bevonni őt is (tény, hogy ő volt a leganyásabb). Aztán amikor megszületik a várva várt kistesó, akkor jön az igazán apásság. Kíváncsian várom, hogy a picilányom mennyire pártol majd át. De ez így természetes, ez nem kell, hogy szíven üssön senkit sem. Először persze nagyon nehéz, akinek az első gyereke teszi meg ezt a lépést. De aggodalomra semmi ok, mert mindig visszatérnek hozzánk 🙂
Tehát ebből kifolyólag én nagyon bízok benne, hogy ez a terhesség végi tűzokádó sárkány sem okoz majd senkinek maradandó lelki sérüléseket. Csak ezt a pár hetet éljük túl, kapjam vissza a testem, legyen újra energiám (ha-ha, mikor lesz az…), és akkor minden újra jó lesz.
Mennyire lehet megbeszélni kis gyerekekkel, hogy mit is érzünk mi, felnőttek?
Valószínűleg nem vagyok a legjobb példa, hiszen én pont érzelmileg visszafogott vagyok, nem tudom rendesen vagy helyesen kifejezni az érzelmeimet. Részben ez is lehet az okozója annak, hogy nap vége felé már ingerültebb vagyok és hamarabb robbanok.
Pedig fontos dolog lenne, hogy meg tudjuk beszélni valakivel az aktuális problémáinkat és az érzéseket, amiket ezek kiváltanak belőlünk. Kellenek a bizalmi emberek az életünkben. Ők lehetnek a család, férj, barátok, pszichológus, stb., de muszáj lenne mindenkinek kibeszélnie magából az ideget, frusztráltságot. Én holnap megyek a körmöshöz, aki jelenleg az egyik legjobb “pszichológusom” 😂 (szerintem akik ezt a pályát választják, akár fodrász, kozmetikus is, nekik mind számításba kell venniük, hogy innentől kezdve pszichológusként is működnek 😅
De lehet-e beszélgetni ilyen szinten a gyerekekkel? Főleg kisebbekkel?
Biztos, hogy nem. Legalább is nem így, mint ahogy felnőtt beszél felnőttel. A gyerekekkel mindig a korukhoz mérten lehet megbeszélni a dolgokat. A kicsikkel talán annyival nehezebb, hogy számukra még mi, szülők vagyunk a példakép, a szuperhős, aki mindent megold, mindent tud. És az, amikor olyat mondunk a gyerekeknek, például hogy „fáradt vagyok, több pihenésre lenne szükségem“ vagy „fáj a hasam/hátam, nem tudlak most emelgetni“ ők ezeket szerintem nem nagyon tudják hova tenni. Hiszen anya és apa mindig mindent meg tud oldani.
Nem tudom mások hogyan csinálják. Én például sosem sírtam a gyerekeim előtt. Alapvetően sem szoktam sírni, csak ha nagyon sok dolog van már bennem és kitör belőlem. De ez sosem előttük történik, hanem inkább ezeken a gondolkodós estéken, amikor rájövök, hogy mennyi mindent csináltam rosszul…
Tehát ezt lehet, hogy én szúrtam el. Lehet, hogy az a helyes, ha a gyerekek előtt sem félünk megélni az érzelmeinket és akkor ők is másképp állnak hozzánk. Nem hiszik azt, hogy anya és apa sosem szomorú vagy épp gyenge. De vajon hol van a határ? Mennyire szabad előttük megnyílni érzelmileg? Bennem azért felmerül az a kérdés is, hogy ha minden érzésünket megosztjuk, és mondjuk sokszor vagyunk amúgy szomorúak, idegesek, kell-e nekik mindről tudniuk? Szerintem az is fontos, hogy a szemükben mi stabilak legyünk. Mert aki nagyon sokat sír mondjuk a gyereke előtt, az már átcsaphat egy bizalmi megrendülésbe, hogy „anya mégsem olyan erős, mint gondoltam.“ És akkor a stabil pont labilissá válik, a gyerek pedig nem fog tudni támaszkodni a szülőre… Ez persze csak az én elméletem.
Kíváncsi vagyok, hogy ezt ki hogy látja, kinek milyen tapasztalatai vannak az érzelmi megnyílás terén. Ha van kedvetek, írjátok meg kommentben, én szívesen elolvasnám 🙂
Számomra ezek továbbra is rejtélyes kérdések, amikre lehet nincs is jó válasz. És most is, mint minden este csak azt tudom megfogadni magamban, hogy holnap igyekszem türelmesebb lenni és jobban odafigyelni rájuk, akik az életem értelmei 🩷
Témához kapcsolódó cikkek:
S. V. Vivienne Blog 
Hozzászólás