Ha megkérdezik a magyar embereket, hogy melyik város a legrosszabb, legkoszosabb, legveszélyesebb Magyarországon, ötből egy ember biztos, hogy Miskolcot fogja mondani. Sajnos nincs túl jó híre szülővárosomnak. Viszont aki Miskolcon született – mint én is – ösztönösen szülőhelye védelmére kel. Elmondja, hogy igenis Miskolcon is jó élni, felnőni, rengeteg csodás hely található itt is, sok programot szervez a város és fejlődik (általában). Híres együttesek nőttek fel és kerültek ki köztudatba Miskolcról, sokan világhírűvé válva például az Edda művek, vagy a Paddy and the Rats. Tehát Miskolc igenis élhető és közel sem a legrosszabb hely Magyarországon!
Ha ennyire szeretem Miskolcot, miért költöztem el?
Erre egyszerű a válasz: 19 éves voltam. Tiniszerelem, kalandvágy, kicsit a család miatt is.
Tizenévesen lázadó rocker énemet éltem épp és egy fesztiválon megismerkedtem egy sráccal. Távkapcsolatban voltunk kb. egy évig, majd gondoltunk egyet és odaköltöztem hozzá Oroszlányba. Így lettem oroszlányi. De nem ő lett a férjem. Viktorral egy oroszlányi munkahelyen ismerkedtem meg, összejöttünk majd rövid albérletezés után itt is telepedtünk le.
Próbáltam beilleszkedni, otthon érezni magam itt, de az igazság az, hogy sosem sikerült igazán. Ahogy a házunkban sem érzem magam otthonosan, hiába élünk itt már 8. éve.
Mi az oka annak, hogy most hirtelen visszaköltözök?
Egyértelműen a segítség hiánya.
Mindig úgy gondoltam, hogy nagy családom lesz. A három gyerek már kiskorom óta vágyam volt, erről álmodoztam. A negyedik pedig felnőtt fejjel érkezett, mert a férjemmel egy hosszú diskurzus után úgy döntöttünk, hogy párosan szép az élet, legyenek a gyerekek is párban (majd kiderül, mennyire lesz helytálló ez az elméletünk 🙂)
Tehát nem is telt el sok idő, hamar nagycsaládosok lettünk. Eleinte biztos voltam abban, hogy bírni fogom én segítség nélkül is. Hittem, hogy mindent megoldunk ketten Viktorral. És ez eddig így is volt, tényleg nagyrészt megoldottunk mindent, de időközben elfáradtunk. Elfáradt a kapcsolatunk is és motiválatlanná, fásulttá váltunk.
Néhány hete nagyon padlón voltam lelkileg. Akkor döntöttem el, hogy én megyek Miskolcra a gyerekekkel ha törik, ha szakad mert én ezt tovább egyedül nem bírom. Beavattam Viktort is és szerencsére ő is belátta, hogy itt nincs esélyünk arra, hogy valaha is kapjunk normális segítséget. Azt pedig nem szeretnénk, ha rámenne akár a házasságunk, akár a gyerekek lelki békéje.
Az én családom, akik mind Miskokcon vagy a közvetlen közelében élnek, nagyon segítőkészek. Még így is, hogy 300 km-re élünk egymástól, ők azok, akikre mindig számíthattunk. És azok is ők, akik a legtöbbet segítenek nekünk ilyen messziről is. Hiába él a közelünkben Viktor családja, sajnos rájuk nem nagyon lehet számítani. Az én családommal többször találkozunk, mint velük, pedig ők itt laknak 20 km-en belül.
Másik lehetőség segítségre a barátok lennének, de az introvertáltságomnak és a folyton csökkenő önbizalmamnak köszönhetően nem sok barátra tettem szert a 9 év alatt. A sok szülési szabadság meg itthonlét a gyerekekkel szintén nem segített, mert ismerkedésben sajnos borzasztóan rossz vagyok Így nem alakult ki egy olyan bizalmi kötelék senkivel sem, amire mindig is vágytam, hogy vigyázunk egymás gyerekére, amíg valamelyikünknek dolga van. És persze hogy összejárunk, pletyizünk míg a gyerekek játszanak. Ez valahogy mindig is hiányzott a gyerekes életemből.
Kicsit úgy érzem, hogy Oroszlány kivet magából, nem fogad be. Olyan, mint egy falu, ahol mindenki mindenkit ismer, együtt nőttek fel. Ha pedig valaki idegen közéjük kerül, azzal örökké idegenként bánnak, nem veszik be a bandába. Persze ezt lehet csak én érzem így…
Harmadik lehetőség pedig a bébiszitter lett volna. Gondoltam már rá, sőt egyszer hívtunk is egyet egy hivatalos közvetítő cégtől, de végül meggondoltam magam. Beparáztam. Más sem járt a fejemben, mint hogy elviszi a gyerekem és eltűnik vele örökre, amíg én nem vagyok otthon. Valószínűleg túl bizalmatlan vagyok másokkal szemben, de az az igazság, hogy veszélyes és kiszámíthatatlan világban élünk. Képtelen voltam rábízni egy idegenre a kicsi babámat, akivel mindössze egy órát beszélgettünk ismerkedés gyanánt. Tehát ez is kilőve.
Nem félek attól, hogy Miskolcon élni és felnőni veszélyes lesz a gyerekeimnek?
De igen. Én mindentől félek 😆
Miskolcnak is vannak jó részei, ahogy rosszak is. Vannak puccosabb szép helyek és vannak lepukkant gettósak is. De szerintem ez mindenhol így van. Itt Oroszlányon is vannak helyek, ahol nem szívesen járok még nappal se. Sötétedés után meg egyenesen kerülöm. Oroszlány kis város, így a rossz részek is kisebbek (de a jók is).
A gyerekeknek meg lesz tanítva, hogy hova ne menjenek, melyik buszra ne szálljanak fel és milyen emberekkel ne álljanak szóba soha. Én is voltam gyerek Miskolcon, ráadásul egy rosszabb környék jobbik részén nőttem fel. Az Avasi lakótelep gettóként él a köztudatban. A kettes ütem tényleg húzósabb volt, de mi a hármas ütemben laktunk, ott nem volt rossz. És tiniként róttam az utcákat éjnek évadján, sokszor mentem haza egyedül gyalog a városból az Avasra, mikor már elment az utolsó busz (ez mondjuk iszonyat felelőtlenség volt és tényleg csak a szerencsémen múlott, hogy nem történt velem semmi baj).
Tehát igen, féltem őket, de úgy hiszem, hogy ők is képesek lesznek megbírkózni Miskolccal. Ráadásul mi jó környékre tervezünk költözni. Mit szépítsek, Miskolc legjobb környékére költözünk, Berekaljára. Ha minden összejön. És jó iskolába, óvodába fognak járni. Nagyi, nagyapa, dédik, keresztanyuék pedig mind ott lesznek, hogy szeressék őket az itteni család helyett is. A gyermekeim ott megtanulják, amiben eddig itt nem volt részük, hogy milyen az összetartás, milyen egy szerető családi kör. Tehát minden adott egy jó élethez.
S. V. Vivienne Blog 