Azt hiszem ez a kérdés már önmagában is abszurd. Valaki ezt bevállalná 32 hetesen? Igen, én 😆 Hogy bátor vagyok-e vagy őrült, azt mindenki döntse el maga. Az utasok körülöttem illedelmesen csak annyit jegyeztek meg, hogy nagyon bátor vagyok, de közben fejben lehet, hogy inkább az őrült kategóriába soroltak.
A 4 órás útra vittem magammal hat éves lányomat is, hogy még jobban nehezítsem a dolgom. Ami amúgy egyáltalán nem igaz. Én élveztem a vele eltöltött közös utazásunk. Ann egy nagyon értelmes, okos nagylány, aki akkora türelemmel és kitartással rendelkezik, hogy ennyi szerintem igen kevés emberben van meg.
Annyira büszke vagyok rá, amiért ennyire helyén tudja kezelni a dolgokat. Én is példát vehettem volna róla az úton, az utolsó óra nekem már kínszenvedés volt, ő pedig állítása szerint észre se vette, hogy ilyen sok idő eltelt.
Miskolc felé az utolsó egy órára adtam oda neki a telefont (amire előtte itthon letöltöttem harminc Pokémon epizódot, mondván sose lehet tudni, hogy mikor kell majd elővenni), de valójában akkor is csak azért, mert én már nem voltam észnél és nem tudtam figyelni arra, amit mond nekem. Egyébként ő elfeladatozgatott volna még simán.
Miért vállaltuk be ezt a hosszú utat?
Mint tudjátok, Miskolcra fogunk költözni. Ann idén fejezi be az ovit és kezdi el az első osztályt a suliban. Tehát a költözés miatt én már eleve miskolci iskolákban és óvodákban gondolkodom. Ann-nek egy református sulit néztem ki, ami azon a városrészen található, ahová majd költözni fogunk. Ez pedig Diósgyőr. A refi suliban pedig szerdán volt nyiltnap, ahol mindenképp meg szerettem volna jelenni a lányommal. Illetve apukám élettársa is elkísért minket, mert az ő gyerekei is ebbe az iskolába jártak anno és így talán élhetünk egy kis protekcióval. Tehát ez volt a fő célunk az utazással.
Mi volt a legfárasztóbb az utazásban?
Szerintem egy 4 órás utazás alapból kimerítő még akkor is, ha az ember nem várandós.
Én most a 4. terhességem alatt ezidáig 15 kg-ot híztam sajnos. Tehát elég jelentős plusz súly van rajtam. Szinte végig ülni órákon keresztül nem hangzik vészesnek, ha normális súlyában van az ember. Ami nekem rossz volt, hogy az út végére már alig bírtam járni, úgy bevizesedtem, felpüffedtem. Ezt a hirtelen súlyfeleslegnek tudom be.
Másik dolog a folyadék pótlás/wc-re járás. Én, mivel tudtam, hogy Annt és a csomagokat sem hagyhatom majd magára, hogy elmehessek pisilni, így össz-vissz fél litert ittam a hosszú út alatt. Oroszlánytól egészen a Kelenföldig utaztunk, majd 4-es metróval a Keleti pályaudvarra. Ott benéztünk a Mekibe egy kis “ebédért” és persze a megváltást nyújtó wc-ért.
Majd a Keletiből vonatoztunk a Miskolci Tiszai pályaudvarra. Onnan pedig villamossal mentünk fel Diósgyőrig. Ez újabb 2 óra 45 perc volt körülbelül. Aki volt már terhes, az tudja, hogy ez pisiszünetben mérve nagyon sok idő.
Szóval ahogy felértünk apukám élettársához az első dolgom volt beszabadulni a wc-re.
Mennyire segítőkészek az idegenek, ha látják, hogy egy kismama közeledik bőrönddel (és gyerekkel)?
Számomra pozitív csalódás volt az emberek hozáállása. Szinte mindenhol felajánlotta valaki, hogy segít levenni/feltenni a bőröndömet. Az óriási pocakom láttán kabátban is bárki könnyen észrevette, hogy kismama vagyok.
A legkedvesebb egy hölgy volt, aki szintén a Keletiben szállt fel a vonatra és Miskolcig utazott. Rögtön felajánlotta a segítségét, hogy felteszi a bőröndömet a polcra és ha megérkezünk le is veszi nekem. Így is tett. Ezután lecipelte nekem az aluljáró lépcsőjén, majd fel a másik lépcsőn. Kiderült, hogy ő is Diósgyőrbe megy, tehát még a villamosra is feltette a bőröndöm. Egész úton beszélgettünk, majd ő eggyel hamarabb szállt le, mint mi. Felemelő ilyen kedves emberekkel találkozni 🩷
Abban viszont biztos vagyok, hogy jóideig nem fogok vonatra ülni… Legalább is terhesen már tuti nem.
Témához kapcsolódó cikkek:
S. V. Vivienne Blog 
Hozzászólás